A magyar táltos-hagyományról:

 

„Akié a mindenség, azé a Fölt, akié a Föld, azé az ember, és te add  nekem azokat, amiket kérek, akié a Föld, meg megkértem azt, akié a világ, hogy add meg az emberiségnek ezeket!” 

Véleményem szerint a magyar népdalok, archaikus imádságok, gyógyító rigmusok, gyermekmondókák egykor nem különválasztva, egyként működtették a magyar hagyományt, műveltséget. Mindenkor alkalmazkodnak az őket körülvevő világhoz, miközben modern napjainkban is élő rítust teremtenek. Egységes képet adnak arról a kultúráról, amely a Kárpát-medence lakosainak népét erősíti, és szorosan kötődik egy egészen, a Csendes-Óceánig terjedő nagy kultúrához, az ún. sztyeppei kultúra hangi világához. Következésképpen a magyar táltos-hagyomány emlékeit a néphagyományunkon keresztül ismerhetjük meg legalaposabban.  Az olykor 20-30 versszakba beleénekelt keserves népdalszövegek szürrealista képei, a gyermekmondókák varázserejű mormolása, az Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató által felgyűjtött; sokáig az irodalom előtt ismeretlen archaikus imahagyomány, s a puszták végtelen sivatagjában megbúvó pásztorkultúra néma  őrt állása őrizte meg a magyarság számára ősvallásunk legfontosabb bizonyítékait „Ess eső, ess, karikára ess, zab szaporodjék, búza bokrosodjék…”.

A mai világunkban túlmisztifikált „táltosság”, vagy „sámánság” a régi időkben mindig is természetesen rejtőzködő tudást hordozott. A magyar szentasszonyok és emberek évszázakon át örökítették gyermekeiknek a legtisztább zsoltárokat: Ögyedezi, bögyedezi, nyitri vázi, szőlő, rigó kaskantyúban, lót, lót lomadékom,  báránybarót, bakfigura, csára-fára, csatagóra, kemény kőre, kőkapura, rip-rop, rip-rop”.

 

„Új Hold, új király, látom a két szememvel két fényes szarvadat, jó napot; jó hónapban jó heteket, jó hetekben jó napokat, jó napokban jó órákat, jó órákban jó perceket..

Gyűjtőútjaim alkalmával sok-sok asszonnyal találkoztam a Szeret-menti moldvai csángó magyaroknál, akik e szent tudás mai őrzői, a gyógyítók, de arra a kérdésre, hogy ők táltosok-e, nem  válaszolnak és nem is értik, hogy miért kérdezek ilyet.

A legfőbb szabály mindig is az, hogy a táltos soha nem mondhatja magáról, hogy ő a táltos és nem is mondja. A magyar népi kultúrában ezen dolgokról hallgatni kellett, így tudták megőrizni és átadni e kiapadhatatlan szent tudást, melyből immár modern világunkban táplálkozhatunk, és tisztaságával példát mutathatunk a tévelygőknek(rossz szél-hordozós ima). Úgy, ahogy édesanyjuktól, édesapjuktól látták, hallották, a „vjenektől” (vénektől) megtanulták. Külső-Rekecsinben találkoztam olyan mesemondóval, akinek szeme ide-oda járt „szent” révületében, míg a griffmadárral visszaérkezett az alsó világból a Földre. Igen, azt hiszem, ő megérdemli a táltos címet. De ha ezt mondanánk neki, valószínű nevetne egy nagyot és azt mondaná: „innyám egy pohár sert a meséért”. Ahogy ezt tette is 2002 nyarán Külső-Rekecsinben. Ajánlott irodalom: Fehér Mátyás Jenő: Közép-kori magyar inkvizició; Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék; Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben.

 

 

A szibériai sámánizmusról:

 

A Föld legrégibb vallása.

Hakasziában (Dél-Szibéria, az Ob és Jenyiszej folyók között található köztársaság az Orosz Föderáció területén) egy szagáj nemzetségbeli asszonnyal beszélgettem Aszkiz faluban 2004-ben. Kérdésemre, hogy milyen az ő vallása, azt felelte oroszul: „jesztvésztvennij”, azaz természeti.

A folyók, a hegyek, a patakok, a fák, a kövek, a levegő tisztaságának tisztelete mindenek felett, ahogy azt Kenin Lopsan tuvai sámán is mondta. Ők a természet erőinek uralma alatt dolgoznak, fohászkodnak szellemeihez. Valójában nincsen ebben semmi túlzott misztika. Állatbőrt (kecske, ló és szarvas) feszítenek a fából készített kávára, az így készült dobjaik segítségével érik el azt a transzállapotot, amelyben - megnyitva magukat Isten előtt - gyógyítanak, kizárólag erre a feladatra kijelölt emberek, miután szellemeiktől már megkapták az elhívást, és beavatódtak egyénre szabottan a gyógyítás mesterségébe.

A közösség szolgálata ember és Isten között színészek, papok, orvosok is egyben.

A szibériai ősi sámánizmus múltja napjainkban már csak reneszánszát éli. A Nyugat-Európából és Amerikából Tuvába, Altájba, Hakasziába, Jakutiába zarándokló turisták mára kereseti lehetőséget biztosítanak a nagy tudású sámánok unokáinak. Igazából ez sem megvetendő, mert a Szovjetunió ideje alatt teljesen el akarták tüntetni e kultúra nyomait. Beszéltem olyan emberrel, akinek nagytatája a hegyek között, ládában rejtve őrizte a sámánruháját, féltvén, nehogy elkobozzák tőle. Amikor a falusiak e gyógyító sámán segítségét kértek, titokban a hegyek közé kellett menniük, hogy ott végezze el a kért szertartást. E történek sajnos nem egyedi.

Tuvában Kenin Lopsan, tuva sámán hét sámánközpontot alapított az 1990-es évek végén. Ezen központokban dolgoznak a mai sámánok. Szemtanúja voltam annak Kizilben, hogy 5-8 sámán üldögél, eszközeit tisztogatva, rendezgetve egy-egy sámánközpontban, várva a nyugati turistákat, akiktől bizony igen borsos árakat kérnek egy-egy tisztító szertartásért. Ettől függetlenül az ott élő embereknek a mai napig testi-lelki tisztulása egy-egy „artissal” (hegyi tuja) végzett tisztító szertartás. Természetesen ezt honorálják a helybéliek, természetben és pénzzel is fizetnek a sámánnak.

Ondar Tatjana Kizil-Oolovna tuva Csadánban élő tuva sámánnővel szerencsém volt eljutni a tajgában jurtában élő, nomád állattartó családokhoz, ahol szintén gyógyító, tisztító szertartáson vettem részt. Tatjana elmesélte nekem, hogy vannak olyan távoli helyek a tajgán belül is, ahol az emberek csak igen ritkán járnak le a kis falvakba, hogy cukrot, kenyeret vegyenek. Ők az egyszerű emberek, akik a Mongun tajgában, a világörökségnek nyilvánított természetvédelmi területén élnek.

E tanulmányok mellett lehetőségem volt helyi ünnepségeken részt venni, olykor nem mindennapi, nomád, lovát legeltető, imádkozó közönség hallgatta moldvai csángók énekeire épülő révedező dalaimat.

Amikor az utolsó expedíció alkalmával egy uazzal a Mongun tajgába utaztam, hogy megnézzem e szent hegyet, a helyiek a sámándobomat külön székre fektették a sofőr mellé, ilyen nagy tisztelettel vannak a sámán és dobja iránt. Bármikor megütöttem a dobomat, egyből letérdeltek és imádkoztak, míg az ének szólt.

 

2005-ben részt vettem Dél-Szibériában, Hakasziában megrendezett „Sajan-Ring Fesztiválon” és alkalmam volt énekelni tuva sámánokkal. Megtisztelő pillanata volt életemnek, amikor a híres Aj-Csurek tuva sámánnő a szertartás befejeztével, miután bemutatta a szertartáson részt vevő 8 tuva sámánt, engem is megkért, hogy mutatkozzam be, ki vagyok, és honnan jöttem.

Álltam dobommal a tűz mellett, ahova négy szál képzeletbeli virágot varrtam a világ négy égtája felé és annyit mondtam meghatottan e díszbe öltözött madáremberek között: - „Magyarországról érkeztem, nálunk a sámánt táltosnak nevezzük. Azt, amit én csinálok a hangommal és dobommal, tőlük, s a magyar táltos-hagyomány emlékeiből tudom. Kérdéseikre, hogy én sámán vagyok-e, ezt válaszoltam - „én nem vagyok sámán, elsősorban embernek tartom magamat. Habár ahogyan énekelek, dolgozom a hangommal, a sámánizmussal rokonítható leginkább.” Az utánam bemutatott sámán Mongólia mellől érkezett. E találkozás és befogadás a már említett „Sajan-Ring Fesztiválon” történt 2004 júliusában, ahova nyolc tuva sámán érkezett a Fekete-hegyi tatárok hazájából, hogy „Kamlanyije” szertartást végezzen. Újhold volt aznap este.